Kedves Olvasóm!
Ne haragudj, ha megvárattalak írásommal, de valahogy az év vége nem úgy alakult, ahogy azt én terveztem. Óvatosan gyalog, kerékpáron, autóval bármerre is jársz, főleg most a havas időben, mert egy kis figyelmetlenség, és pórul járhatsz mint én.
Szakmámból kifolyólag a december nem egy sétagalopp, de most aztán igen spécire sikerült ez a hónap. Tele határidőkkel, amihez jön az előadásokon és újságokból felkészülés a következő évre (mert ebben az országban csak év végén tudnak, s akkor is az utolsó pillanatban adótörvényeket elfogadni.Nem tudom mi a frászt csinálnak ezek egész évben basszus. Egyszer kellene időben leülni, és rendes munkát végezni. De úgy látszik ennyi pénzért nagyon nehéz pontosan megfogalmazott adótörvényeket hozni, ami első olvasatra érthető, és nem módosítgatják állandóan) ami kieső idő a munkában, közben helyes döntéseket hozni, mi változzon, mi maradjon, számolni de pontosan, mert súlyos következményekkel jár, ha elmatekolod magad...Na és akkor ehhez jön még egy kis zűrzavar, hogy este, mikor munkából hazaérsz és lerogysz, nehogy unatkozz, s kezdődhessen a második és harmadik műszak. A 24-e délután már megváltás volt mire végeztem minden sütés-főzéssel, de Jézuska nagyon jó volt hozzám. Biztos látja, hogy nagyon jó vagyok. Hát én nem emlékszem mikor volt ilyen, de bőgtem az ajándékoktól, mert volt köztük olyan, amire nem is gondoltam, s nagyon meg is lepődtem, főleg egy térképen. Majd megmutatom ha kész lesz a keretezése. Végre jött 2 nap, ami egész pihenősre sikerült, aztán egy kis munka, majd elérkezett az év utolsó csütörtöke majd pénteke. Egyrészről nagyon jó dolog történt velem, másrészről pedig megjártam a poklot. Nézzük ez utóbbit.
Csütörtökön kora este megérkeztünk a szolnoki Plaza parkolóba, kinyitottam az autó ajtaját, hogy kiszállok, amit pár pillanattal később már meg is bántam. Egyik láb ki, majd a másik, amivel ráléptem a parkolóban található lefolyórácsra, vagyis inkább beleléptem, mert városközpont ide, városközpont oda, bizony a parkoló egy része igen gyéren van kivilágítva. És íme a tettes:
Nos, lábam a "gödörben" ide-oda, majd boka befordul, kifordul, csetlés-botlás. A közelben álló fiatalok szerintem azt hitték, hogy már nem vagyok szomjas. Miután sikerül megállni, a szomszéd autó hátuljára támaszkodtam, és legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól sírva és toporzékolva. Nagy levegő, és irány az üzlet ami az eredeti cél volt. Hát majd becsináltam. Végül otthon pihentetés, jegelés azzal, hogy másnapra jobb lesz. Nem lett. Boka másnapra inkább tojás nagyságú mint normál méretű, és itt-ott a lábfej szép új színeket vett fel. Végül délután irány a sürgősségi, mert a duzzanat nem lappadt, a fájdalom nem enyhült, s itt ráhangolódhattam a másnapi szilveszterre.
Mikor a doki térd alatt megfogta a lábszáram, és az fájt, akkor megrémültem, mert akkor tudtam meg, hogy bár úgy éreztem a bokám ment ki, eltörhetett a csont fentebb is. Pffff. Irány a röntgen. Először normál vizsgálat, majd meg kellett várni a doki mit mond az eredményekre, mert csak akkor lehetett terheléses vizsgálatot végezni, ha nincs törés. Nem volt. Súly a bokára, 5 perc várakozás, bzzz, majd végre feltápászkodhattam a röntgenasztalról.
Az ítélet: 5 hét bokarögzítő használat, jegelés, kenegetés, kényszerpihenő. Ha ismersz, akkor tudod, hogy állandóan jövök-megyek-teszek-veszek-intézkedek, sokszor azt sem tudom mit mikor intézzek el, erre állandó társam lett egy ilyen fémbetétes kék csoda:
Sejtheted, hogy legtöbbször képtelenség a viselése számomra. Még cipőt sem tudok a lábamra húzni, ha a rögzítő rajtam van, ezért kénytelen vagyok csalni, hogy be tudjak járni dolgozni, ahova persze úgy visznek, s ha bárhova megyek, meg kell kérnem valakit, hogy fuvarozzon, ha pedig elhívnak valahova, vinniük kell. Érdekes állapot ez, mert eddig annyira önálló voltam mindenben, most pedig meg kell tanulnom hogy nyugisabb életet éljek, hogy elfogadjam a segítséget, sőt, kérjem azt. Nagyon érdekes időszak lett ez végül számomra. Koncertre menni bicegve majd azt végigülve feltett lábbal, mindenhol sántikálva, csoszogva, néha
S hogy mit gondolok összességében?
Rengeteg pénzt költ a város utakra, járdákra, de mégis hagy bőven kívánnivalót maga után azok állapota. Talán ha önös érdekektől vezérelve nem a legdrágább burkolatot választanák a praktikusabb és kifizetődőbb helyett, akkor jutna pénz több helyreállításra.
Szerencsés vagyok, mert nem tört el a lábam, és a munkahelyem az otthonomtól olyan távolságra van, hogy egy reggeli vagy délutáni fuvar egész könnyen megoldható, de mi lenne, ha a fránya besüllyedt rács miatt most törött lábszárral végeztem volna, ami esetleg ágyhoz kötne, netán a harmadikról nem tudnék leugrálni vagy a munkahelyen fel az emeletre a csigalépcsőn, esetleg olyan távolságra lenne a munkahelyem, hogy nem tudnám megoldani a bejárást, nem beszélve arról, ha én lennék egy többgyermekes család fenntartója, aki most több mint egy hónapig nem tudna dolgozni egy megyeszékhely városközpontjában lévő parkoló rosszul kivilágított részén található lefolyó miatt? Amerikában gondolom már perelnének.
Tehát igazából örülök, mert ha kicsit bénsan is, de bárhova eljutok, igaz néha benntartom a levegőt egy pillanatra, amikor belehasít a fájdalom a lábamba, de gyógyul, napról napra egyre jobban van, hogy minél hamarabb mehessek aquafitnessre, szaunába, gymstickre, hypoxira vagy jógára, mert most csak nő a popsi, növöget.
Szóval vigyázz magadra kedves Olvasóm, mert te olvashatsz mást is rajtam kívül ha nem rukkolok elő semmi újdonsággal, de velem mi lenne nélküled?
Bodor Marcsi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése